A fiú éjszakája

Ló dobog át a dobhártyáján,
és a lovon ott ül a sámán,
vére dadog, szeme szálldos,
úszik a vérben a táltos.

Éneke, élete barbár,
szíve az ő szive immár,
áldozat, ünnepi ordas,
édes igét neki olvas.

Erdő ág-boga reccsen,
búvik sáros egekben,
üldözik égi halászok,
hajnali medvevadászok.

Bálvány állati maszkban,
elhull istenalakban,
anyja világi szavára
feltámad valahára.
 

Varázsének

Kerek világ kerekded papja,
mennyi piros nap néz a napba,
lombkoronából kincses alma.

Mennyi madár, s a madarakra
mennyi ég jut, hogy magasabbra
tekintsen, aki lent maradna.

Túli világba ha ki révül,
testet kap omló menedékül,
lelke szárnyas anyagból épül.

Kegyelmesek a testi bűnök,
jóakarat megűzte ördög,
leveti a lélek a nyűgöt.

Körben áll mennyi szép menyasszony,
hogy táncuk életet fakasszon,
gyöngyöt, gyermeket, gyönyört hozzon. 

Káprázó szívvel áll a legszebb,
nem látják, csak faragott szentek,
neki vallanak már szerelmet.

Földről száll fel a varázsének,
éneklik hálával a vének,
mennyi jóság, ha égig élnek.